Weichtalklamm – a kiépítetlen

A szurdokok közül talán a legváltozatosabb, a leg-vadregényesebb és az egyik legnehezebb a Weichtalklamm, mely a Schneeberg déli oldalán vezet fel.

Egyszer már megmásztam, egyszer már belehaltam, egyszer már feladtam, de visszatértem és érdemes volt! Először még február volt, csupasz fákkal, alvó természettel és hóval. Másodszor nyár volt, minden zöld, színes virágok, magas aljnövényzet és csodás napsütés. Hát egészen más arcát mutatta a Weichtalklamm, és ez sokkal jobban tetszett.

Alsó-Ausztria legmagasabb hegye a Schneeberg, melyre felmehetünk a foltos szalamandra festésű, Ausztria legmagasabban fekvő vasútállomására feldöcögő Schneebergbahn fogaskerekűvel, vagy a másik oldalon libegővel is, de a legnagyobb élmény mégis gyalog felmenni egy hatalmas, sziklás, gyönyörű és kiépítetlen szurdokvölgyön keresztül! Meg a legnagyobb kihívás is. 🙂

Hol található? Ausztriában, Alsó-Ausztriában, a Schneeberg lábánál fekvő Kaiserbrunn településtől nem messze, a Schwarza folyó partján álló Weichtalhaus mellől indul a szurdok. Térképen ITT.

Az út mellett több ingyenes parkoló is van, jó időben mind tele volt, alig találtunk helyet. Ez azt (is) mutatja, hogy nagyon népszerű ez a kirándulóhely, bár szerintem az itt parkolók fele sem a szurdokban mászott, hanem más kiránduló utakon bóklászott. A Schwarza folyó mellett is van turistaút, és rajta kajakozni is lehet.

Nagy változás következett be mindjárt a folyóparton, mert a Weichtalhaus “kissé” átalakult. A parkolótól a házig vezető út mentén fotókon mutatják be mi is történt. 2014. október 15-én kezdték el bontani a régi házat, 2015. január 26-ra már szerkezetkészen állt az új, és június 10-re el is készült ez a szép új fogadó. Fent vendégszobák vannak, lent egy kis étterem és mosdó.

A ház mellett pedig egy jó kis mászószikla van.

A ház mellett indul a szurdok is. Óóóó, egyszerű kis túraútnak látszik.

Az útvonalak itt is jól ki vannak táblázva. A Weichtalhaus-tól a Kienthalerhütte-hez kellene eljutnunk. A táblán szereplő 1380 méter nem a távolságot mutatja, hanem a Hütte tengerszint feletti magasságát. A Weichtalhaus 563 méteren van. Tehát mindössze 817 méter szintemelkedést kell leküzdenünk a tábla szerint 2,5 óra alatt.

Fent a Kienthalerhütte csak húsvéttól mindenszentekig szombaton 11-től vasárnap 16-ig és szabadnapokon van nyitva.

Ahogy a tábla is mutatja, mindkét irány ugyanoda vezet, és nagyjából az út hossza is hasonló (időben), de élményben egészen más. Jobbra a szurdok sziklái között lehet menni, balra pedig a szurdokot elkerülő erdei ösvény van. Javaslom, hogy felfelé menjetek a szurdokban, aztán majd lefelé lehet a kerülőutat használni.

A kezdeti kellemes túraút viszont egy kanyar után elég hamar bekeményít.

Aztán következik a széles patakmeder víz nélkül, nagy szilákkal és kisebb kövekkel. Igen, itt határozottan jót tesz a túrázásnak, hogy nem zuhog lefelé egy folyó. Persze úgy is izgalmas lenne. 🙂

Mi is a szurdokvölgy? A szurdok általában egy mély völgyben futó sebes folyó, patak. Évezredek alatt vájt a mészkőbe a víz mély völgyet, és munkálkodik ezen tovább a mai napig.

Ez az általános megfogalmazás. Ehhez képest a Weichtalklamm nagyon más!

A Weichtalklammban nincs gyönyörű színű, sebes patak, inkább olyan, mint a viccben:
– Te, ki hordta ide ezeket a hatalmas sziklákat?
– Hát a folyó!
– De hova lett a folyó?
– Szerintem elment kőért.

Víz itt csak pár helyen és nagyon kis mennyiségben van. De talán ez jobb is így. Mivel az út 90 % a folyómederben vezet, ha víz is lenne benne, nem lehetne bejárni.

Azért pár helyen kicsit feljebb is halad az út, nemcsak a patakmederben.

De aztán záródnak a sziklák, és nincs kerülési lehetőség.

Kezdődik egy szűk, magas sziklafalak között vezető szakasz. Nagyon szép, nagyon érdekes, hűvös és energiát adó.

A haladást itt létrák is segítik. Vagy nehezítik. 🙂

Más ez a szurdok, mint a megszokott és közismert szurdokvölgyek. Itt nincsenek kiépített fa hidak, nincs folyó, viszont hasonlít a többihez abban, hogy ez is egészen összeszűkül, a sziklák majdnem összezáródnak felettünk. Hiába sütött a nap, kevés fény jutott be a magas szilák közé, ezért fotózni is nehezebb volt a völgy mélyén.

De a sziklák között nagyon jó ott lenni, az energiájukat magunkba szívni.

A szűk részeken több helyen vannak a sziklákhoz rögzített kapaszkodók, láncok és lépővasak is. Szükségesek, hogy tovább tudjunk menni. Időnként egész magas sziklák torlaszolják el az utat, amiken át kell mászni.

Néhol tényleg hihetetlen, hogy milyen helyen vezet az út. Mondjuk eltévedni nem lehet, mert nem lehet másfelé menni. De azért a piros-fehér-piros jelzés is segít.

Az utunkat is egyre nagyobb kövek keresztezik, amikre nem annyira könnyű felmászni. Néha velem is előfordult, hogy azt gondoltam: Másik út nincsen? Biztos, hogy itt kell tovább menni? Hogy fogok én erre felmenni??? Aztán általában van segítség, de azért kar- és lábizom is kell hozzá.

De ez a szakasz igazán szép és vadregényes. Hol összeszűkül, hol kicsit kiszélesedik. Elég izgalmas. 🙂

Itt a létra már könnyítésnek tűnik.

Egy-egy szűkebb szakasz után jön egy szélesebb, könnyebb erdei szakasz.

Aztán ismét összeszűkül. Itt konkrétan úgy húzták – tolták fel egymást az előttünk haladók. Na jó, engem is fel kellett húzni. 🙂

Aztán találtunk egy kis vizet is, de eléggé keskenyen folydogált.

Mellette a sziklába vésett “lépcső”, amin a láncban kapaszkodva lehetett felmászni. Izgi! 🙂

A Weichtal völgy egyébként kb. 3 km hosszú. Nyugatról a 913 méter magas Schwarzkogel és az 1183 méter magas Krenkenkogel határolja, keletről az 1627 méter magas Schönleitenschneid csúcs.

Gyerekkel is lehet próbálkozni, de mindenképpen nagyobbakkal érdemes, mert egyes részeken elég nagyokat kell lépni felfelé. Bár jól bírják az ilyeneket a gyerekek is (néha jobban, mint a felnőttek), de elég fárasztó a túra és kiszállási lehetőség csak a szurdok tetején van, ahonnan még vissza is kell ereszkedni.

A szűkebb sziklás részeket időnként felváltja egy kis szélesebb erdei szakasz. Aztán ismét jön a szűk sziklák közötti átjáró.

A Weichtalklamm a Schwarza folyó mellett álló Weichtalhaus mellett indul 547 méter tengerszint feletti magasságban. A másik vége a Kienthalerhütte mellett van 1380 méteres magasságban. Ebből könnyen kiszámolható, hogy a szintkülönbség, amit le kell küzdeni 833 méter. Nem kevés…

(Csak összehasonlításul, az általam legnehezebbnek tartott Medveszurdokban “csak” 350 méter a szintkülönbség, amit rengeteg létra segítségével mászhatunk meg.)

A függőleges vaslétrák itt is csak könnyítik a haladást, hiszen elég nagy szintkülönbséget tehetünk meg rajtuk rövid idő alatt. 🙂

Aztán egy kiszélesedett részen egy kőomlás is az utunkba kerül. Itt legyen mindenki nagyon óvatos, mert a kövek gurulnak a talpak alatt, és nem előre vagy hátra, hanem oldalra.

Még egy vizes, csúszós kőlépcső, aztán …

… aztán következik egy hatalmas szikla, két másik közé szorulva. Ez alatt kell átbújni, hogy tovább mehessünk.

A másik oldalról is jelzik, hogy merre kell menni, bár szerintem lefelé sokkal kevesebben mennek a szurdokon keresztül.

Az átbújás után már egy széles völgyön keresztül vezet az út.

Még egy kis kőtenger:

És felérünk a zúzottköves útra.

Itt dönthetünk, hogy merre tovább. Egyik irányba még kb. 30 perc a Kienthalerhütte és a Turmstein szikla, másik irányba a szurdokot elkerülő út vissza a völgybe, a Weichtalhaus-hoz, a Schwarza folyó partjára.

A Kienthalerhütte felé egy autót is találtunk. Az én tippem, hogy a fogadósoké, akik szintén csak idáig tudnak feljönni autóval, és innentől már minden cuccot max. hátizsákban tudnak felvinni a fogadóhoz. (Ehhez képest nem is drága.)

És ha azt hittük, hogy vége a megpróbáltatásoknak a szurdokkal, akkor tévedtünk. Itt ismét lesznek sziklás szakaszok, ahol még segítséget is kapunk.

Az út mellett pedig egy forrás, ahol lehűthetjük magunkat.

Innentől pedig már “csak” egy erdei szerpentin van hátra a házig. Az viszont elég meredek.

Ott már látszik a ház, de addig még meg kell mászni pár lépcsőt is.

És meg van, fent vagyunk.

Nekem a szurdok utáni 20-30 perces utolsó szakasz volt a legdurvább, itt már teljesen kikészültem, de 10 perc padon történő fekvés sokat segített.

A gyönyörű kis fogadót 1896-ban nyitották meg. El sem tudom képzelni, hogy a sok építőanyagot (oké, hogy fa van az erdőben, de más is kellett…), a bútorokat és a berendezést hogyan hozták fel ide. Mert más út nincs.

A Hüttében egy kis étterem is van, pár leves, kolbász, szendvics, hideg innivalók kaphatóak. Az emeleten és a konyha mellett pedig hálótermek találhatók, ahol meg is lehet szállni. Itt fent alapból se villany, se víz, se fürdőszoba, de amúgy kulturált, szép és tiszta.

És még egy dolog nincs. Szemeteskuka. Ki mit felhozott ide, az vigye is le, hisz egyszerűbb mindenkinek a saját kevés szemetét levinni, mint a Hütte dolgozóinak összegyűjtve, zsákokban lecipelni.

Viszont betérni érdemes, mert van bent egy nagy cserépkályha, ahol mindig duruzsol a tűz, fölötte pedig ruhaszárítási lehetőség is van. Az átizzadt pólókat kicsit meg lehet szárítani, miközben épp hűtjük vagy fűtjük magunkat egy limonádéval (sörrel) vagy forró levessel. A fogadós pedig kedves és nem tolakodó, ha a társaságból csak egy ember iszik valamit, akkor sem nézi ki a többieket sem.

A ház mellett pedig felmászhatunk a Turmstein sziklára.

Elsősorban vasalt út, Klettersteig, Via Ferrata, de van aki felszerelés nélkül is nekivág. (Nem én voltam!) 🙂

Azért jobb a biztonság, és aki szeretné megmászni, hozzon magával felszerelést.

Fent csúcskereszt és lélegzetelállító kilátás.

A kilátásért érdemes felmászni, mert ez a Hütte mellől sajnos nem látható. A házat körülveszi az erdő, így nem látni a környező hegyeket.

A Hüttében szomjoltásra ajánlom a Schiwasser-t, ami enyhén málnaszörp ízű hűs limonádé, és egy nagy korsóval 2 Euróba kerül. Ráadásul jó folyadékkiegészítés, hiszen a hegyen iható forrás nincs, a kiürült kulacsokat feltölteni nem lehet, ezért egész úton cipelnünk kell a vizet magunkkal.

A Kienthalerhütte mellett tovább is vezetnek turistautak, innen mehetünk tovább a csúcsra, vagy akár át a hegy másik oldalára. Persze, ha a Weichtalhaus mellett maradt az autónk, muszáj lesz erre visszajönnünk, de ha olyan szerencsések vagyunk, hogy valaki átviszi az autót Puchbergbe vagy Losenheimbe, akkor akár át is túrázhatunk a Schneebergen.

A táblákon látható útirányok a következők:

• a Hst Baumgartner a Schneebergbahn középső állomása, ahol remek buktákat lehet kapni, onnan le vagy fel mehetünk tovább a fogaskerekű vonattal is, de innen 4 óra az út odáig; a fogaskerekű vasút Puchbergbe megy le,
• az Edelweißhütte a Schneeberg másik oldalán van 1235 méteres magasságban, ahova a Faderweg nevű úton érhetünk el kb. 1 és 3/4 óra alatt (nekünk 2,5 óra lett), a Hütte mellett található a Salamander Sesselbahn, egy libegő le a völgybe, Losenheim falu mellé
• a Fischerhütte 2049 méteres magasságban van fent a Schneeberg tetején, kb. 2,5 óra alatt érhető el (a csúcson keresztül)
• a Klosterwappen pedig a Schneeberg legmagasabb csúcsa, 2076 méteres magasságával egész Alsó-Ausztria legmagasabb csúcsa is, 2 óra kemény emelkedő, és már fent is vagyunk. 🙂

Ha viszont már sem energiánk, sem időnk nincs arra, hogy tovább másszunk, az autónk viszont a Kaiserbrunn-ban, a Weichtalhaus mellett vár ránk, akkor irány vissza az erdei szerpentinen.

A Weichtalklamm útvonala így néz ki térképen. Felfelé a szurdokban, lefelé a kerülőúton, amit Ferdinand Meyr útnak hívnak. De jól látszik, hogy a Kienthalerhüttétől tovább lehet menni akár a 2076 méter magasan található Klosterwappen csúcsig is.

A szurdoktúra a kékkel jelölt útvonalon oda-vissza kb. 6 km hosszú és kb. 4 óra alatt bejárható.

(A térkép a szepkilatas.blog.hu oldalról van.)

Az erdei szerpentin után egy darabig a széles, murvás kocsiúton haladhatunk (ahol időnként még forgalom is van).

Aztán a táblával jelzett helyen be kell menni az erdőbe, és sokkal izgalmasabb úton haladhatunk tovább, mint ez a széles autóút.

A Ferdinánd Mayr út visz le vissza a Weichtalhaushoz. Kb. 1,5 órát ír a tábla, ami innen már reális. A Kienthalerhüttétől azonban már jöttünk a tábláig legalább fél órát, vagy háromnegyedet.

A lefelé vezető utat egy kellemes erdei ösvénynek is leírhatnám, de ne feledjük, hogy itt alpesi terepen vagyunk, ezért nem kevésbé érdekes és vadregényes, mint a felfelé. Van benne szélesebb makadám út, erdei turistaút, de bokatörő sziklás rész is. Vannak erdei szakaszok, de van, ahol a nyitott hegyoldalon vezet az út. Ahol nem takarják a fák a kilátás, ott csodálatos panoráma tárul elénk, szemben a Rax vonulataira.

Az út gyönyörű lombos és fenyőerdőkön vezet keresztül. Aki szereti az erdei túrákat, annak tetszeni fog.

Az utunkat azért kicsit nehezítik a fák gyökerei és a sziklásabb részek, ezért itt is eléggé a lábunk elé kell nézni.

Az erdőben több helyen nyílik a ciklámen. Néhol még a fából is kinőtt. Van ahol hasonlóan nálunk a hóvirághoz, egész sok van belőle. De letépni természetesen nem szabad.

Az út lefelé hosszú. Nagyon hosszú. Ha már halljuk az autók zaját, ami az útról felhallatszik, már reménykedhetünk. De akkor örülhetünk jobban, ha már a Schwarza folyó hangját is halljuk. Aztán amikor meglátjuk a hidat, akkor leértünk.

A Schwarza gyönyörű színekben pompázott. Sekély, de gyors folyású hegyi folyó, magas sziklafalak között. A híd – nekem úgy tűnt – legalább 10 emelet magasságban ível át a folyó felett.

A szurdokba belépő nincs, szabadon látogatható (akár télen is).

A Weichtalklamm nem klasszikus szurdok, aki a széles-folyós, kiépített fahidas szurdokokat kedveli (mint a Vintgar vagy az Aareschlucht, esetleg a Wörschachklamm), annak ez kevésbé fog tetszeni. De aki szereti a hegymászást, a vadregényes tájakat, annak nagyon ajánlom, mert hatalmas élmény!

Gyakorlott hegymászók, megfelelő erőnlétben lévők megcsinálhatják azt is, hogy a Weichtalklamm-on keresztül indulnak, felmennek a Kosterwappen csúcskeresztig, majd onnan a másik oldalon ereszkednek vissza a Schneebergbahn vasútállomáshoz, ahonnan a foltos szalamandra vonattal is le lehet menni Puchbergbe, vagy a harmadik oldalon ereszkednek le, ahonnan a Salamander-sesselbahn libegővel lehet lemenni Losenheimbe. (Mi megcsináltuk, nagyon kemény, de még sokkal hatalmasabb élmény!)

Persze ez esetben, ha egyénileg, autóval mentünk, meg kell oldani vagy az autóhoz történő visszajutást, vagy az autó átvitelét valamelyik másik településre.

Igaz, hogy a Schneebergre vonattal felmenni sokkal könnyebb, de a szurdokon keresztül sokkal izgalmasabb! Ha erre jártok, szánjatok rá egy kis időt, és nézzétek meg ezt a vadregényes szurdokot, nem bánjátok meg! 😉

Ha szeretnétek értesülni az új bejegyzésekről, kövessétek a Kiránduló facebook oldalát is.